Mint annyian, mások ....

Jó srác volt. Pontosabba jó srác lett. Pedig nem úgy indult. Talán azzal kezdeném, hogy megismerkedésünk mondhatni szokványos volt.

Én, idekerülvén a hetvenes évek elején Abádszalókra, épp nyári szüneten voltam és ismeretlenként, haver nélkül,  csak úgy tengtem, lengtem a világba.
Jobb híján, unaloműzésként kijártam a falú szélén húzódó gát túloldalán található kubikgödrök,öblítő csatornák, holtágak által szabdalt, Berének nevezett területre, hogy a strandmedencében megszerzett úszástudásomat kipróbáljam természetes vízben is. Eleinte  szokatlan, talán még félelemkeltő is volt az egyedüli úszkálás a náddal, gyékénnyel, fákkal övezett zegzugos részeken.  Pihenésképpen a parton napozgattam, miközben egyszer csak észrevettem, hogy távolabb néhány srác valamin molyol. Fatörzsekből, leveles ágakból kunyhót építettek, na meg túrakajakokkal fuvaroztak valahonnan földet azért, hogy egy közeli sziget és a part között bejárót csináljanak. Napokon keresztül méregettük egymást. Érezhetően zavarta őket egy korukbeli ismeretlen felbukkanása. Én meg úgy gondoltam, tetszik nekik, e vagy sem, tartom magam ahoz a szülői intelemhez, hogy ne menjek olyan helyen a vízbe, ahol senki nincs a környéken. Aztán egyszer csak az idősebb srác - mint később megtudtam a nevét, Takács Pityu  - odakiabált, hogy nincs e kedvem beszállni.
Így találkoztam először Makó Jóskával, a bátyjával Lajossal, Csulámmal, (Pataki Sanyi) Cseh Karcsival, Porosfülűvel és Györgyivel a húgával ( Bakóék).
Amikor egy-két nap múlva éppen egy kajakba kerülve elkezdtünk volna evezni, ...... Gyökér vagyok.... mondta bemutatkozásképpen.
A nyár hátralévő részében, amíg Kisúlyon a suli el nem nem kezdődött, velük lógtam. Aztán, később az én utam a foci irányába vezetett, a kajakszakosztály is megszűnt, így nem nagyon találkoztunk. Gyökérrel időnként  összefutottunk, kezeltünk,  de semmi több.  Jó fizikumú, vállas, és mint a természetes bozontossággal göndörödő dús hajjal és kék szemmel megáldott srácok akkoriban, a lányoknál is sikeres volt. Később csodálkoztam is, hogy nem jött össze neki valami jobb parti.
Évekkel később  aztán összetűztünk erősen. Én már az ifi klubbot vezettem, amikor egy szilveszteri éjszakán, részegen beakartak jönni a klubba, aminek az épülete kb. a mai önkormányzat előtti park egy részének a helyén volt. Nekik akkor már erősen rossz hírük volt. Kötekedtek, verekedtek, erősködtek. Mi, klubosok már korábban, még az ősz folyamán eldöntöttük, hogy a balhésabb, problémás, izgága srácokat nem engedjük be. Kiírtuk nagybetűkkel, hogy .... ZÁRTKÖRŰ RENDEZVÉNY. Gyakran még az ajtókat is zárva tartottuk.
Most is így volt. Ők elkezdték zörgetni az ajtót, amire Joe, vagy is a Dzsó (Berta Feri) ment oda, aki szólt is rögtön, hogy egy társaság rám hivatkozva be akar jönni. De én, az ismeretségünk okán bármilyen kellemetlen is volt, nem engedtem be őket sem. Tartottam tőle, hogy botrányt okoznak. Először csak dumáltunk. Ők azt mondták, hogy csak beakarnak nézni, én meg azt, hogy azt sem lehet, mert zártkörű van. Szó, szót követett, amikor a bátyja, Lajos megragadva a karomat, el akart rángatni az ajtóból kifele. A dulakodás hangjára aztán oda jött Pamacs (Halas Pityu), Ruscsov ( Sáfár Laci ) és Sumák ( Sáfár Zsiga) bentről. Ezt látva Takács, aki eddig a háttérben állt, rájuk szólt, hogy elég, nem kel a balhé. Volt még egy két keresetlen, fenyegető mondat, de elmentek. Mi meg bezártuk az ajtót.
Ezután sokáig nem is köszöntünk, szóltunk egymáshoz.
Jóval később, egy meccs közben kinézve a nézők felé, azt láttam, hogy ott állnak Takáccsal a pálya szélén és szurkolnak nekünk erősen. Amikor vége lett, oda jöttek hozzám és gratuláltak a győzelemhez. Ezt követően már - ha találkoztunk - szinte mindig megálltunk dumálni.
Egy ideig bele volt bolondulva a kutyákba. Gyakran láttam hol egy fekete, hol egy szokványos színű német juhásszal járkálni. Hosszasan beszélt róluk, amit én nagyon untam, de végig hallgattam. Még nekem is akart szerezni egyet, ami ellen hevesen tiltakoztam. Szerencsére feladta.
Aztán jóval később is, amikor elhagyta a felesége, már-már kényelmetlenséget gerjesztve bennem,  részleteibe menve, keserűen sorolta a történetet. A hangján érezhető volt, hogy most nehéz helyzetben van. Előélete folytán kissé meglepett, hogy mint annyian mások, akik ilyen helyzetbe kerültek, ő nem akaszkodott rá senkire, nem züllött, szakadt le. Nem is tudom mennyi idő telt el, de amikor újra találkoztunk, melankolikusan, mintegy természetes folyományként beszélt az új élettársi kapcsolatáról. .....Egyedül nem jó.... Tovább kell lépni, élni kell. Mondta egykedvűen.
Még nem rég is a postán összetalálkozva, megálltunk és beszélgettünk a melóról, családról, egészségről. Szóval haverok maradtunk.
Nem kerestem a társaságát, de valahogy kellemes volt vele beszélgetni. Nem hülyítette meg a politika, az érdek, a vagyon, a pénz. Megmaradt a tipikus egyszerű, hétköznapi embernek. A fiatalságával együtt elhagyta az indulatoskodást,  nem hangoskodott, nem piált, stb. Inkább amolyan otthon ülő, csendes, bölcselkedő emberré vált. És ami a legfontosabb, kézfogás után nem éreztem koszosnak a kezemet, mint ahogy azt néhány régi haver, ma már csak távoli ismerősként számontartott fideszes után szoktam érezni. (Kerülöm is őket, hacsak lehet.)


Amikor infarktusom lett, első találkozásunkkor azzal kezdte hogy... Má' megijesztettél öcsém...Még feldobod itt a talpad, és nekem most nincs pénzem koszorúra .... hehe. 
Nem látszott betegnek, bár régebben mondta, hogy erősen cukros lett. Nagyon megdöbbentett amikor kósza hírként jutott el hozzám, hogy elment. Meghalt.
Ő nem volt senki. Csupán csak egy ember, a sok közül. Egy helyi lakos, egy ismerős, egy név. Nem volt vele baj, így nem figyeltek rá. Nem bántott senkit, így eszébe sem jutott senkinek. Ő csak volt, mint annyian mások. Itt.
És csak elment észrevétlenül. Mint annyian, mások.