Észrevétlen példaképünk...

Amikor értesültem a szomorú hírről, órákig nem tudtam mit kezdeni magammal. A barátság, a közös fiatal kor egy jelentős szakaszának felejthetetlen élményei mind-mind napokig egyszerre biztattak is és gátoltak is abban, hogy nekrológot írjak. Amiért végül megteszem, az talán azért van, mert valahogy valami furcsa, kimondhatatlan adósságot, tartozás érzek belül Gabi komám felé. Na és azt a mély tiszteletet, amit csapattársaimon is láttam a fájdalmas búcsúzáskor.

Az emlékek egymás után bukkannak elő az elfogyó időm előrehaladtával leépülő szürkeállományom zegzugából. Azok a csodálatos ifjúkori 70- es, 80-as évek. Hát igen....Micsoda idők. Hőskor. A mi hőskorunk. Legalábbis mi annak éltük meg. A vasárnapok délutánjain a focipálya szélén lévő korlátok mögött több száz ember, mi felsorakozunk tizenegyen  Abádszalók színeiben a kezdőkörben, túloldalt az ellenfél csapat, majd a bíró sípol és küzdünk a győzelemért. A közönség morajlik, hangoskodik, biztat, lelkesít bennünket. Nekik játszunk. Persze, hol győzelem, hol vereség a végeredmény. De sohasem feladás, megalkuvás.  Ilyenek voltunk. És ezt mi, fiatalabbak tőle tanultuk. Mindent bele a győzelemért, amíg csak bírjuk.

Fel-fel villannak a dolgok .......

A 70- évek közepének egyik száraz, forró augusztusi délutánján gyanútlanul álltam a kovács kohó mellet az akkori termelőszövetkezet központi műhelyében. A tűzben több ekevas is izzott arra várva, hogy egyenként az Ajax gépkalapács alá téve, nagy dübögés, csattogás közepette, kovácsolással megélezzem őket. Hirtelen hátulról a derekamnál két erős kéz fogott át, majd felemelve, hogy a lábam ne érje a földet, felsőtestemet lefele fordította a vízzel teli hűtődézsa fölött.                                                                                                                       - Na, gyerek, most úszni fogsz ! És loccs,.... A fejem már a víz alatt is volt. Kis idő múlva a satuként szorító kéz elengedett, majd nagyot sózott a hátamra. A víztől bedugult fülembe harsány röhögés szűrődött be tompán. Amikor a dézsa aljára támaszkodva kiemeltem a fejem és köhögve, prüszkölve néztem körül, hát Gabi szélesen vigyorgó fejét láttam oldalvást. A műhely ajtajába Cserepes (Cs Nagy) Lajcsi és Berta Tibi röhögött nagy hangon. Persze, nem maradtam adós. A  szenes lapátot megmerítve, nagy adag vizet loccsantottam az akkor már menekülő elkövető hátára.                   

Valahogy talán ekkor, vagy így kezdődött a barátságunk. Aztán továbbra is mindig viccelődtünk, hülyéskedtünk egymással. A pályán kívül.  A pályán belül viszont ? Mindegy, hogy edzés, vagy mérkőzés volt, bizony, nem csak én, hanem valamennyien lestük mozdulatait, labdakezelését, cseleit, helyezkedését, tempóját a fejeléseknél vagy bármit, amit a labdával művelt. És igyekeztünk utánozni. Nem nagyon tudtuk. Az is tény, nem volt a szavak embere. Inkább hallgatott, legfeljebb a mozdulatain láttuk, ha valamivel egyetértett, vagy éppen nem. Inkább mondhatni észrevétlen volt, vagy nem volt hangadó, vitatkozó. De mégis rögtön hiányzott, ha nem volt ott velünk.

Nem sokkal a 76-os megyei bajnokság őszének nyitánya után súlyos térdsérülés, műtét következett nálam. Még a következő tavasszal sem nagyon javult a helyzetem. Nem tudtam visszanyerni sem a korábbi fizikai, sem a játék formámat. Pál Antival (edzőnk)  is valahogy megromlott a viszonyom. Az istennek sem sikerült bekerülni a csapatba, többnyire a kispadot koptattam. Érezhetően a csapat is lemondott rólam. Nem találtam köztük a helyem. Az egyik, szokásosan tartalékként eltöltött meccs után lehangoltan ültem a korláton kívüli lócasor végén, magam elé meredve. A csapat épp egy győzelmet követően - nagy hanggal, jókedvűen sztorizva a játék menetén - öltözgetett odabent. A zuhanyozást kihagyva azon gondolkodtam, hogy vége, ennyi volt a foci nekem. Már álltam volna fel, hogy indulok hazafele, amikor két kéz a vállamra nehezedett. Megakartam fordulni, de a kéz nem engedett, nyomott lefele. Gabi volt. 

- Ülj vissza. 

- Áh nem, inkább megyek.

- Hova ?

-  Hazafele.

Erőlködve próbáltam felállni, de nem hagyta. Visszanyomott, majd leült mellém.

- Nem jössz át ? Fejével a szemben lévő Sport büfé ( ma Lilaakác vendéglő) felé intett.

- Nem. Ennyi volt. Úgy sem tudok bekerülni a kezdőbe. Még ma is emlékszem, hogy a hangom kissé elcsuklott.

- Nyugodj meg, ne add fel. Majd menni fog, csak akarni kell. És elkezdett beszélni. Meglepődtem, hogy ez a máskor nem túl beszédes srác milyen jól és hosszasan tud érvelni, győzködni. A többiek lassan szivárogtak kifele az öltözőből és indultak át a kocsmába. Időnként egy- egy visszafordult és odaszólt neki, hogy Gabi, te nem jössz? Ő ilyenkor visszaszólt, hogy mindjárt megyünk Imrével.Talán inkább azért, hogy ne pazaroljuk az időt, ígéretet tettem neki, hogy nem adom fel. De a kocsmába nem mentem át. Gondoltam, csak műhelybeli munkatársként biztatott és majd elfelejti. Inkább beültem az étterembe a régi haverokkal vigasztalódni. Gyökérrel, Csulámmal, Hruscsovval, Mancival. ( Makó Józsi, Pataki Sanyi, Sáfár Laci, Ladányi Öcsi) Ez teljesen más világ volt, mert ők inkább szkanderba utaztak. Természetesen sörbe fogadva. Én szurkoló voltam. Mint mindig általában, akkor is nyertek és persze meglehetősen a pohár fenekére néztünk a sok nyeremény által. 

A következő keddi három órakor, amikor indultak a műhelyben dolgozó focisták edzésre,  hogy ne találkozzam velük, inkább elosontam a motorszerelő műhely felé még idejekorán. Amikor gondoltam, hogy elmentek, elindultam vissza a helyemre. Meglepetésemre Gabi a kovács ülőn ülve beszélgetett Cseh Bandi bátyámmal. 

-Na gyere, induljunk. Mondta rám se nézve, de ellenállást nem tűrő hangon. Attól kezdve jó ideig ő volt az edzőpárom az edzéseken is.

Később, ha még csapat fényképezés is volt, akkor sem engedett. - Gyere ide mellém, nehogy megint el akarj lógni! Mondta nevetve.

Rengeteg nagy és még nagyobb meccsen játszottunk egymás mellett. Mi, falusi kis csapat a városi, néha megyeszékhelyi nagyok ellen. Jókedvűen küzdve, szórakozva és szórakoztatva a közönséget is. Néha megakartam, de valahogy soha nem tudtam neki megköszönni, hogy nem engedte el a kezemet akkor. Mennyi élménnyel, emlékkel lennék most szegényebb. Miután visszavonult, életünk további részében sajnos ritkán találkoztunk. De az ilyen ritka alkalomkor is azért jót beszélgettünk mindig és persze ugrattuk egymást, viccelődtünk nagyokat nevetve.  Ha testvéreivel, szomszédjával összefutottunk, sohasem mulasztottam megkérdezni hogy, hogy van a komám. Valahogy mindig hiányzott a maga észrevétlen módján.

Állok a néma, meredten maguk elé bámuló emberek között. Az érzés, amit érzek, elmondhatatlan. Nincs szó rá. Fájdalom? Kétségbeesés?  Félelem? Nem tudom. Talán mindegyik. Mert ez is eljött. Búcsúznunk kellett Csonka Gabitól. Egy szinte észrevétlen példaképünktől. Ahogy belegondolok, nekünk itt nem sok ilyen adatott az élettől.